Miért nem vagyok kibékülve Magyarország himnuszával?
Nézzük csak… versszakonként.
Kölcsey Ferenc: Himnusz
Szerző és cím. Rendben, nincs vele bajom.
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Tekintsünk el attól a ténytől, hogy országunk többsége nem hisz Istenben. Én hiszek. Persze ez nem érv, de nem célom kritizálni sem az istentagadó honfitársaimat, sem azt a döntést, hogy a himnusz (jelentős része) Istenhez intézett imaként hangzik. Az első versszak első két sora határeset, mert szerintem a kisebbségi nemzetek is a hazához tartoznak, így nem csupán a magyar nemzet himnuszának kellene lennie, hanem egész Magyarországénak, de ezen is túl tudok lépni kompromisszumosan.
Harmadik sorral nincs bajom, de a negyedik problémás. Miért kell küzdeni állandóan? Miért kell ellenséget kergetni? Mire ez a nagy hősködés? Hazánk jövője abban áll, hogy milyen szépen tudunk közös jövőt építeni a barátainkkal, szomszédainkkal.
Az ötödik és hatodik sor önátok. Miért csak arra hozzon Isten víg esztendőt, akit tép a balsors? Egyáltalán, most akkor a sorsban hiszünk, vagy Istenben?
A hetedik és nyolcadik sor pedig egy oltári nagy blődség! Miért is?
Ha hiszünk Istenben keresztény módon, akkor elfogadjuk a Biblia tanítását, amelynek ellentmond ez a szöveg, mert „A bűn zsoldja a halál” és „az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róma 6,23) – azaz nem tudjuk önmagunkat megváltani, csak a halállal, vagy az elfogadott kegyelemmel (Jézus helyettes halálával). Amióta keresztény lettem soha nem éneklem ezt a káromló szakaszt, mert bánt a hitemben. Zsidóként vagy muszlimként értelmezhetetlen ez a gondolat. Ha a hazánkban is jelentős bázissal rendelkező misztikus keleti filozófiai és vallási közösségek egy komoly – karmában hívő – hányadának hitét nézzük, akkor lehet a szövegnek értelme, hiszen ott egy életeken átívelő folyamatról van szó a lélek/szellem jellemfejlődésében, ahol a tettek az időben előre és visszahatnak, de ebben az esetben meg a megszólítás aggályos, hiszen milyen Istenről beszélünk a karma-hit kapcsán?
Egyetlen lehetséges megoldás kínálkozik: ez a szöveg egy new-age maszlag. A new-age meg tudjuk, hogy keveri a hitek és világnézetek gondolatait és megteremti a kommunák és a szabad szexualitás olyan világnézet-semleges és önpusztító ökovallását, amely már születésekor elbukott. Keresztény szemmel sátáni korcs.
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Ez a versszak egy dicsőséges honfoglalásról szól. Vajon isteni szemszögből is dicsőséges az, hogy az itt élő szláv népeket rabszolgasorba kényszerítette a magyar? Gúnyból a tót, azaz szolga nevet illesztve egy népre… Hát, kell a pátosz és a hősmonda.
Kinek a vérén? Miért jó a békétlenségnek emléket állítani?
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
A harmadik versszak első fele teljesen jó. Alkalmas hazánk földje a kenyér és bor alapanyagának megtermelésére. Ez végre egy tiszta hála, amely nem mások nyomorán élvezkedik. Erről kellene szólnia egy valódi nemzeti imádságnak!
Persze sajnos a versszak második fele egyből visszatér a vérengző, öldöklő „hősökhöz”, amellyel nehezen azonosulok.
És igen, szerintem sem kellett volna idejönnie a töröknek, de Mátyásnak sem Bécsbe. Ha kicsit is jobb a kapcsolatunk a potenciális szövetségesekkel és nem az ármányé a főszerep a politikánkban, akkor a törököt is meg lehetett volna állítani szövetségben. Azért tudott az Oszmán birodalom megerősödni, mert a kereszténység nem állt a helyén – vagy még inkább helyes megállapítással: bűnben volt (akkor is).
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Persze, jól rá lehet kenni Istenre a haragosságot, de mégis egy ilyen erőszakos néppel mit csináljon? Adott ellenséget, ha ez kellett nekünk. Akár magunk közül is. Ma nem így van? „Fideszes vagy? Q…nyád! Emeszpés vagy? Rohaggyámeg! Elempés vagy? Mocsokbuzi!” Talán el kellene kezdeni egymásért építkezni a hazában. Talán nem kellene bedőlni a politika irányítóinak, ha éppen az „oszd meg és uralkodj” elvét gyakorolják. Így megy ez a honfoglalás óta! István kiirtotta a politikai ellenfeleit, ezért a megbízói (Vatikán Maffia) szentté avatták… Horthyék zsidó honfitársainkat küldték olyan ütemben a halálba, hogy a náci németek sem győzték. Külföldön egy magyar csak óvatosan beszél magyarul, mert fél, hogy egy másik magyar kifosztja… Más népek gyermekei miért tudnak összefogni?
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Ezt a két versszakot nem elemezném. Nem is értem miért vannak Magyarország himnuszában. Mellesleg ez most mi? Istent tanítjuk a történelemre? Vagy magunkban motyogunk? Egy kis konzerv hungaropesszimizmus…
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
A keret így lett teljes. De minek? Semmi buzdítás, semmi öröm, csak a panasz és a nyűg. Nem kellene végre felállni és leporolni magunkat? Nem kellene elkezdeni építeni a jövőt a helyett, hogy csak siránkozunk?